Az amerikai Elias Howe, aki a varrógép egyik szellemi atyja, már 1850-ben szabadalmaztatta az „automatikus, megszakítás nélküli ruhazárat”. Ám ahhoz, hogy találmánya a gyakorlatban is használható legyen, még gondos muszaki fejlesztésre volt szükség.
Eredmény azonban csak 42 évvel késôbb született, amikor Whitcomb L. Judson chicagói mérnök feltalálta a villámzár elődjét, amelyeket egyelôre csak cipôkön használt. A zár kapcsokból, és velük szemben elhelyezett kapocsszemekbôl állt. Ha felhúzott az ember egy tolókát, a két sor egybekapcsolódott. A találmánynak azonban volt egy kis szépséghibája: a zár vagy kinyílt magától, vagy becsípôdött. 1902-ben az amerikai Walkers Universal Fastener Co. egy már tökéletes változatot dobott piacra, de a remélt siker elmaradt. Európában elsôként a párizsi Société Francaise Fermetout Américain cég gyártott villámzárakat- szintén nem nagy üzleti sikerrel.

A HADSEREG IS „BEVETI” A CIPZÁRT

1913-ban amikor a cipzár már „megérett” a sorozatgyártásra, a divatvilág még nem mutatott érdeklôdést iránta. Négy évvel késôbb az amerikai hadsereg több ezer cipzárral ellátott repülôs egyenruhát rendelt. Ezeket nemcsak gyorsabban fel lehetett venni, de olcsóbbak, és könnyebbek is lettek, és jobban ellenálltak a szélnek. Amikor pedig a tengerészet újfajta búvárruhákat próbált ki, csak a cipzárasak bizonyultak tökéletesen megfelelônek.
Az elsô világháború után a hadsereg „cipzárigénye” jelentôsen megcsappant.

A CIPZÁR TÉRHÓDÍTÁSA

A cipzárkészítés 1921-ben jelentôsen fellendült, amikor a Locktite nevu amerikai cégnél hetente már 7000
Villámzárat varrtak dohányzacskókba, a Goodrich Company pedig cipzáras gumicsizmákat kezdett el gyártani. 1930-ban már 20 millió cipzárt használtak fel évente, de még nem a haute-couture világában, ide ugyanis csak 1935-ben „csempészte be” a cipzárt Elsa Schiaparelli olasz származású párizsi divattervezônô.
Azóta viszont cipzár nélkül elképzelhetetlen lenne az öltözködés, hiszen az ékszer is öltöztet.